Húsz évesen, 2012 márciusában kitettem egy posztot "bölcsességek egy nénitől" címmel. (bölcsességek egy nénitől - Napelemes éji szellem blogja). Azóta eltelt tizenegy év, s bár fiatalabb ugyan nem lettem, de az életkor növekedésével általában valamiféle érési folyamat is lejátszódik az agyban, kiépül a teljes idegpálya, tapasztalatokkal gazdagodik az egyén stb. Nálam is megtörtént ez, így a posztban közzétett állításokat újraolvasva (attól függetlenül, hogy valós-e az egyén, aki állítólag ezeket megfogalmazta) már biztosan teljesen más érzések fogalmazódnak meg bennem, mint húsz évesen. (Sőt, 40 évesen is mást fogok gondolni, minden valószínűség szerint... :-) )
Úgy döntöttem, hogy a legtöbb bejegyzésemet privátra állítom, igazából látogatók nincsenek, észt osztani sem szeretnék, plusz ez többé-kevésbé személyes napló. Az elején talán még olvasták ismerősök, de lemorzsolódtak, eltűntek, megváltoztak. Az élet megy tovább. Volt olyan bejegyzésem is, ami csak egy-egy embernek szólt (volna), életkor-lenyomatnak tökéletes, de azért a gyerekemnek nem szívesen mutogatnám az anyja tinédzser-és fiatal felnőtt kori agymenéseit.
S hogy megint mi késztetett bejegyzés megfogalmazására. A hétvégén egy pesti buliban találkoztam két távolabbi soproni ismerőssel, exem barátai, már rég töröltem őket ismerőseim közül Facebookról és az elmémből, futólag köszöntem, de nem igazán fűlött hozzám a foguk, érthető okokból. Aztán szentimentalitástól vezérelve megnéztem azt a 2018-as fotót, amit én készítettem négyünkről egy ugyanilyen buliban, mosolyogva, önfeledten.
Minden fotó megvan a múltamból, privátra állítva. Már csak én látom. Ez is én vagyok.
It's been a long time waiting
Too many friends have gone
You've gotta keep your faith in
Whatever makes you strong
Just hold on
